Örökre velünk maradsz, örizzük mosolyodat

2000-et írunk a félelmetes ezredforduló mindenki csak arról beszél jön a világvége.... éjfélkor elsötétül a világ...igen van akinek ez jött el van akinek más, mert számomra rosszabb ha elveszítjük azt akit szeretünk tisztelünk és becsülünk. Akkor én is azt gondoltam bárcsak én mentem volna el, most nem kellene ennyit szenvednem nélküle.
Ekkor már három éve jártam a kedvesemmel Zoltánnak hívták. Kinnt lakott Osztrákoknál de mint vállalkozó bejárta a környék országait. Néha vitt magával persze a munka az munka és ha ott voltam akkor nem tudott öszpontosítani a feladatára csakis rám kettőnkre a boldogságunkra. Én itt laktam Magyarországon ö ugye ott kint, így mindíg úgy intézte a dolgait, hogy az üzleti utakat amiket Magyarország fele intéztek ő kapja meg így sokat volt ő nálunk. Tervezgettük a jövőt elgondoltuk, hogy közösen éljük le az életünket. Én elöbb tudtam engedni azaz a munkahelyemen ugy terveztük felmondok és odavisz ahol ő dolgozik, majd ottkint amíg nem szedtünk össze annyi pénzt, hogy tudjunk venni magunknak lakást, addig szüleiknél lakunk majd. Nagyon szerettek ők is alíg vártak már hogy menjek hozzájuk. A házasság labdát már többször feldobtam neki, de mindíg poénosan lereagálta. Nem foglalkoztam vele bár a szívem mélyén bántott, de úgy gondoltam megvagyunk és boldogok vagyunk az nélkül is. Vasárnap felhívott hogy kapott egy lakásajánlatot és jó volna ha megtudnánk nézni együtt és akkor megvesszük a lakást. Nagyon örültem neki és gondolatban elterveztem hogy végre akkor együtt élhetek azzal az emberrel akit mindennél jobban szeretek. A beszélgetésünk végén még odatette hogy van egy kis meglepim a számodra kicsim... de mire visszakérdeztem volna letette, tudta mennyire kíváncsi vagyok és hagy egy picit hogy őrlődjek és gondolkodjak. Hétfő reggel megint hívott hogy meló után ugy készüljek elindul értem és elmegyünk megnézni a lakást. Úgy is volt alíg vártam teljen el a műszak és hamar elkészülök és ott is lessz értem a szivem.
Kettő óráig tartott a munka és egy órakor mikor felnéztem az órára és láttam hogy már csak egy kis idő akkor megcsörrent a telefonom.
Anyukája volt... sose felejtem el a szavait...Szia kincsem Zoli sajnos nem tud menni érted ne várd őt, ne ijedj meg nincs nagy baj de az autópályán lesodródott a kocsival... bevitték a mentősök a kórházba megfigyelésre.
De nagyon zokogott az anyukája kicsit furcsa volt ha nincs gond akkor mér sír ennyire, de megnyugodtam hisz tudtam nagyon aggódó anyuka volt ő és persze megijedt. Letette a telefont.Na ott kezdett a világ összeomlani bennem. A nagy zűrzavarban ami akkor a fejembe volt azt sem kérdeztem meg, hogy hol történt a baleset. Visszahívtam anyukáját mondta hogy ők már a helyszínen vannak nem messze tőlünk történt ha megyek haza a céges bussza mondta hol szálljak le ott várnak majd rám. Úgy is volt leszálltam bár ne kellett volna. Megláttam a kocsit ami szanaszét volt roncsolódva és mellette egy fekete vászonszerűséggel letakart valamit... anyukája zokogott apukája szeméből záporosan potyogtak a könnyek. Én semmit nem értettem hisz ö a korházba van megfigyelésen ugye? kérdeztem, de senki nem mondott semmit ...talán még hatszor megkérdeztem hogy ugye ott van a kórházba. Odaszaladtam a kocsihoz láttam minden csupa vér a mentős kesztyűje ledobva az első ülésre az infúziós palack félig otthagyva. Akkor tudatosult bennem, hogy Zoli van letakarva... soha azt az érzést amit én akkor éreztem nem fogom megérteni és feldolgozni nagyon fájt ott legbelül valami amire még gyógyszert sem kaphat az ember elmondhatatlan ... Még egy hideg puszit küldtem az arcára amit én forrónak éreztem és elvitték. A kocsit mielőtt elvontatták szólltak hogy a személyes cuccait szedjük ki. Anyukája képtelen volt kiszakadni a férje kezei közül így hát mentem én. Odajött velem a vontató srác segített kifeszíteni a kocsi ajtaját és abban a pillanatba az anyósülés alól egy kis doboz kandikált ki. Felvettem és benne volt egy eljegyzési gyűrű. Nem szóltam senkinek összeszedtem mindent és egy táskába tettem. Amikor már nagy nehezen elteltek azok a napok amik csak azzal teltek hogy szólni nem tudtunk egymáshoz csak minden pislantásunknál egy-egy könnycsepp folyt az arcunkon elővettem a táskát és a dobozt anyukájára néztem és ő csak bólogatott hogy igen arra készült..............................

FELÁLDOZOTT ÉLET

A korház intenzív osztályán egy félreeső szobában 17-18 év körüli fiú fekszik, Arca és felsőteste szinte kisem látszika a kötszerből. A csendben , monoton zajaként hallatszik az EKG elektrikus hangja. Szívverése a lassúbb és hosszabb mint a normális. az ágy lábánál órákóta ül egy barnahajú lány. Arcán fénylő utat mostak a könnyek.Csak vár és remél , talánéletben marad.Nem ! Nem szabad meghalnia ! Hisz még olyan fiatal még! Idő közben megjöttek a fiú szülei , és némán megálltak az ajtóban, nincs szívük megzavarni ezt a csendes eggyüttérzést.Végül az apa száraz ,könnytelen szemmel ránézett a lényra és alig hallhatóan megszólal:

-Szereted?

A lány riadtan megfordul , kezét az arca elé kapja és hangosan zokogásba tör ki. Elcsuklott hangon mesélni kezd.\Minden én miattam történt. Együtt sétáltunk az utcán, mikor hangos ajtócsapódást hallottunk. Gabi megfordult majd eltorzult  arccal kiáltott: VIGYÁZZ!! és félrelökött. Csak azt láttam , hogy elterült \ a piszkos út betonján. Erre emlékszem ,  ez történt.
-Ne sírj kislányom, a fiam élni fog!!- suttogta az anya, és közben érzi maga sem hiszi el amit mondott.
- No, nézd kinyitotta a szemét!!- szólt tetettett vidámsággal az apa.
Előre tuszkolják az örömtől reszkető lányt. A fiú ragyogó barna szeme körbezárja a szobában és megállapodik rajta:

-Ildikó ! Te vagy az?

Ildikó feleli elhaló hangon:

-Gábor !Szeretlek! Nem halhatsz meg, szükségemvan rád!!

Ó, hogy miért nem én!!

-Nem Ildikó! Neked élned kell, neked még gyerekeid lehetnek. Hallod, még anya lehetsz!

Megpillantja szüleit és boldogan, mint egy kisgyerek beszélni kezd:

-Apa , anyácska olyan jó ,hogy utóljára láthatlak titeket!

Az anya féloldalra fordul , válla görcsösen rázkódik. Az apa napszívta arcánlassan gyöngyöznek a nánatkeserű könnycseppjei , de megszólal:

-Nem fiam , te élni fogsz és együtt mulatunk a kettőtök esküvőjén. Nem hagyhatod itt Ildikót szeret téged!!

A fiú ara boldog örömtelen mosolyra változik ,de a mosolya hirtelen ráfagy az arcára. Szemei kétségbeesetten nyúlt feléjük. Majd hangtalanul sóhajt egyet , keze erőtlenül visszaesik az ágyra, szeme bánatosan megtört. A lassan kihülő arcon két kövér könnycsepp kezdte meg utolsó útját. Az EKG fájdalmasan sípolni kezdett. Ildikó ráborult a mozdulatlan testre és csókjaival halmozta azt az ajkat , amely még nem olyan rég azt mondta neki:

\Ildikó Szeretlek!\

Bejött az orvos, megnézte a fiú pulzusát és szomorúan így szólt:

-Sajnálom a fiú nem  élt többé!!!....

Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Eltelt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:
„Azt hittem szerettél egyetlen virágom,
te voltál mindenem ezen a világon.
De te már nem vagy, könnyen másé lettél.
Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?
Meghalok inkább, mert nem bírom már.
A két ölelő karod más fiúra vár.
Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.
Te a világon maradsz, én elmegyek.
Az én szívem téged soha nem feledett.
Gondolj Rám néha, ki téged szeretett.
Szeretlek most is, bár nem sokáig élek.
Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!”

Mikor ezt írta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, és belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullatott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor szíve egy fiúért égett. Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s lelke a mennybe szállt. Történetük véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiu és egy lány.

LÉPJ AMÍG NEM KÉSŐ

Úgy érezte, a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"- vallotta be a fiú,
A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt.
De a lány nem adta fel, dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött ,még mindig érez valamit iránta,
De nem lépett, mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget, az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok, teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este, álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca, a forró ölelése,
A féltő gondoskodása, a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett ,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve: Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni, a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen, mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen, a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi, megszokott, gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elámult, szívük egyszerre dobbant,
A régi, gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja, lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted, őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"- csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt, s hogy nem feledi el soha.
Reggel, mikor felébredt, nem tudta valóság volt-e, vagy álom,
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most még jobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"